Orbán Balázsnak volt egy rossz pillanata. Hazai pályán, teljes kényelemben, tudván, hogy senki nem fogja őt kérdésekkel provokálni a Mandiner stúdiójában, túlságosan elengedte magát. Olyasmit mondott, ami egyébként teljesen logikusan következik abból az álláspontból, amit a háború kitörése óta a magyar kormány következetesen képvisel:
„Pont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség. Látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát.”
Orbán Balázs egy röpke pillanatra elfelejtette, hogy fideszes politikusnak lenni ebben a kérdésben (is) azt jelenti, hogy vagy hülyét kell játszani, vagy cinizmussal kell elfedni a logikai lyukakat. Ugyanis teljesen egyértelmű a világon mindenkinek, hogy amennyiben a Nyugat teljesítené Magyarország és az Orosz Föderáció egyébként gyanúsan egybeeső követelését a fegyverszállítások leállításáról, akkor abból egyaltalán nem béke következne. Hacsak a szibériai gulág csöndjét nem akarjuk békeként értelmezni.
Fotó: Fortepan
Orbán Balázs talán nem téved, amikor azt mondja, hogy mi nem tennénk azt, amit az ukránok. Kivételes erő, elszántság, nemzeti egység kell ahhoz, hogy egy nép fel merje venni a harcot a világ legnagyobb országával, amikor az teljes erejével rázúdul. Mindenestre a Závecz Research október elején készült kutatásából az derül ki, hogy a teljes lakosság mindössze 18 százaléka fogna biztosan fegyvert a hazáért.
Fotó: Fortepan
A helyzet pedig nem volt sokkal jobb 1956-ban sem. Habár a forradalom eszméjét, a változást, a Nyugathoz való csatlakozást a többség támogatta, meglehetősen kevesen csatlakoztak a ténylegesen harcoló alakulatokhoz. A Magyar Néphadsereg, amelynek létszáma, felszereltsége, kiképzettsége jelentős volt ebben az időben, inkább passzív maradt. Azok, akik ténylegesen, halált megvető bátorsággal várták a sorsukat, számukban alig múlták felül a Magyarországra betörő kétezer szovjet harckocsit. Vegyes társaság volt ez, szép számmal voltak közöttük köztörvényes bünőzők, mint Mesz János (Falábú Jancsi), rendszerrel szembefordult katonák, mint Maléter Pál, vagy olyanok, akik az előző rendszer restaurálásában voltak inkább érdekeltek. A többség velük ellentétben inkább kivárt, és bedeszkázott ablakok mögött hallgatta, amint egy maroknyi elszánt harcos dobálja Pest szűk utcáin a Molotov-koktélokat a félelmetes vörös hadsereg megállíthatatlan páncélosaira. A Corvin közi szabadságharcosok bár a biztos vereségbe meneteltek, mégsem őrültek meg. Abban a pillanatban ők képviselték a szabad Magyarországot.
Fotó: Fortepan
Erre mondja Orbán Balázs, hogy nem érte meg.
Orbán Balázs azonban téved. Még ha el is fogadjuk a magyar kormány abszolút értékmentes, tranzakcionalista (kevésbé szofisztikáltan fogalmazva áruló) politikáját, a végkövetkeztetés akkor is téves. Az 56-os hősök önfeláldozó helytállása nem maradt eredmény nélkül. Habár a Kádár-rendszer az első négy évét megtorlásokkal kezdte, a konszolidáció éveit már a forradalom megismétlődésétől való félelem vezette, és így lett Magyarország a legvidámabb barakk egy olyan blokkban, amely összességében inkább hasonlított ahhoz a Romániához, amit Caucescu vezetett. Két generáció biztonságát, jólétét, nyugalmát garantálták azok az emberek, akik a harcot választották a megalkuvás helyett. Cserébe kivégzést, bebörtönzést, megvetést kaptak, és nagyon úgy tűnik, hogy kapnak ma is igen magas helyről.
A forradalom közel 70 év távlatából is teljesen világosan küldi üzenetét: egy nemzet megmaradásához, büszkeségéhez, jólétéhez szükség van olyanokra, akik vállalják az áldozatot. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy fejet hajtsunk a hősök előtt, és ne engedjük, hogy elhazudják a teljesítményüket.
Csorba Sándor
