1958 őszén születtem. Sokszor kérdeztem a szüleimet, hogy volt bátorságuk gyereket vállalni abban a világban, abban a politikai helyzetben.
Amióta az eszemet tudom, mindig téma volt ’56, bár arról fogalmam sincs milyen szerepet vállalt ebben apukám, azt viszont tudom, hogy még a születésem előtt kilépett a pártból. Sokszor mesélte el, hogy Nagy Imre kivégzése után besétált a párttitkárhoz és közölte vele, hogy Kádár hazudott, mert azt mondta nem esik bántódásuk Nagy Imrééknek, ehhez képest kivégezték őket, így ő a továbbiakban nem akar párttag lenni. Nagy kérdés számomra, hogy volt ehhez bátorsága, de valamilyen csoda folytán „csak” annyi következménye lett, hogy nem engedték egyetemen továbbtanulni.
Azt is mesélték, hogy az ’56-os események után apu mindenképp disszidálni akart, de anyu kijelentette, hogy nem hagyja itt a szüleit, így itthon maradtak.
Sokat gondolkodtam ezen, vajon jobb lett volna nekem, ha egy másik országban látom meg a napvilágot, vajon hazajöttünk volna ’89-90 után? Most sem tudom, de valahogy hálás vagyok, hogy itthon maradtak, mert így a nagymamám nevelt fel, hisz anyu dolgozott. Nem kellett bölcsibe és oviba járnom, amit azóta sem bánok 😊
Apa mindig a Szabad Európa rádiót hallgatta, nagyobbacskaként velem együtt és egészen kicsinek is már tudtam, hogy amit otthon beszélünk, hallunk, azt nem lehet máshol elmesélni.
Amikor az iskolában ’56-ról lett a téma, azt mondtam neki, hogy ne is beszéljünk többet a forradalomról, mert nekem az „ellenforradalmat” kell megtanulnom és nem akarom „összekeverni” a dolgokat.
Így aztán 1988-ig nem is merült fel ez, akkor azonban földindulásként hatott rám (és mindenkire), hogy a kivégzés 30. évfordulóján tüntetés volt, amit bár szétvertek, de érezni, tudni lehetett valami megváltozott, valaminek történnie kell. Év végére aztán megszületett a döntés. Az addig „titokban tartott” 301-es parcellában feltárják a sírokat, ahová Nagy Imrééket eltemették.
Fotó: Fortepan
1989. tavaszán kezdődött a kihantolás. Mindent (is) megnéztem ezzel kapcsolatban a TV-ben. Apuval sokszor sírtunk, mert ami ott feltárásra került az egyrészt vérlázító, másrészt megható is volt. Az újratemetés életem egyik meghatározó élménye, azt éreztem, eljött az az idő, amikor végre szabadságban élhetek majd.
31 éves voltam.
Számomra ’56 a szabadságot és a bátorságot jelenti. Akárhogy is interpretálja valaki azt a 13 napot, egy biztos, akik akkor ott voltak, részt vettek ebben, azok olyan bátrak voltak, amit mi ma el sem tudunk képzelni. Az ország egy emberként állt fel és tett a hazájáért. Nem gondolkodtak, nem mérlegeltek, valószínűleg azt érezték, elég volt! Hittek egy nyugati segítségben? Talán, de akkor sem hátráltak meg, amikor világossá vált, hogy segítség az nem jön. ’89 számomra az ’56 beteljesülését jelentette. Akkor is eszembe jutott, hálás vagyok, hogy itt születtem meg. Nagyon sok áldozatot követelt az, hogy ’89-ben eljöjjön a változás és nem lehet azt mondani, hogy megérte, de én nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki bármit, akármilyen kicsit is hozzátett ahhoz ’56-ban, hogy ’90-ben szabadon választhassunk.
Major Ildikó
