Fiatal felnőttként fel kellett ahhoz nőni, hogy meg tudjam érteni az 1956-os forradalomnak az örökségét. Még az iskolai éveim alatt az október 23. azt a dátumot fémjelezte számomra, ami a kötelező megemlékezést és az őszi szünet közeledését jelentette. Demokráciában születettként nehéz volt számomra elképzelni azt, hogy a nagyszüleim és szüleim egy elnyomó szocialista rendszerben éltek. Nagymamám elbeszélései alapján tudtam éppen csak értelmezni gyerekként ezt a korszakot.
Fotó: MTI/Kovács Tamás
A változást bennem az egyetemi éveimnek köszönhetem, az alapvető politika iránt való érdeklődésem akkor már a tanulmányaim részét képezték. Egyik kedves oktatóm órái annyira nagy hatással voltak rám, hogy elkezdtem magyar vonatkozásban emlékezetpolitikával foglalkozni. Ez a lelkesedés végigkísérte mind a két képzésemet, és emiatt is választottam, hogy az 1956-os forradalomnak az emlékezetpolitikai vonatkozásairól szeretném a szakdolgozatomat megírni.
A kutatómunkám során vált számomra egyértelművé, hogy a még gyerekként elkönyvelt megélésem, hogy ez szimplán csak állampolgári kötelezettség, teljesen feloldódott. Október 23. ma már egy olyan ünnep számomra, ami szimbolizálja azt a ritka nemzeti összetartást, amely arra hívja össze a társadalmat, hogy egységként, közös akaratot megfogalmazva tudjon egy közös célért harcolni rendületlenül.
Alapvetően a hatalomgyakorlás viszonyát vizsgáltam az emlékezetpolitikával kapcsolatban. Arra a konklúzióra jutottam, hogy aki a szimbolikus teret uralni tudja, az tud tematizálni és a saját politikai céljaira felhasználni. A hatalmon lévőnek és a hatalomra készülőknek az a feladata, hogy a közös emlékezettudat felhasználásával, magának kedvező identitást, tudatot alakítson ki társadalomszerte. Mégpedig azáltal, hogy összemossa a saját érdekeit a társadalom által jól ismert szimbólumokkal és jelképekkel. Tulajdonképpen a politikusoknak egyfajta feladata az, hogy a társadalomban elősegítsék az identitásképzést és ezáltal erősítsék a nemzeti öntudatot.
Fotó: MTI
Orbán Viktor többé-kevésbé jól megragadta a szimbolikus teret és az emlékezetpolitika eszköztárát kiválóan használta a több mint 20 éves pályafutásán. Ebben az időintervallumban jól megfigyelhető, hogy hogyan akarja az aktuális politikai akaratát kinyilatkoztatni és párhuzamba helyezni ‘56-tal. Míg ellenzékben lévő politikusként a politikai és gazdasági válságot vonta párhuzamba a szabadságharccal, emellett gyakran emlegetve a szovjet elnyomórendszer kifejezéseit. Politikai regnálásában ez egyre enyhült, és fő témájaivá váltak a Brüsszel ellenségképként való megjelenítése, és a propaganda szövegek végig kísérése, mint a migránsozás, Sorosozás.
Orbán Viktor a nagyon tudatos ‘56-os emlékezetpolitika használatára már nem fektet akkora hangsúlyt. Ez abból is látszik, hogy ingaként egyszer Moszkva felé libben az érdeke, máskor meg meghunyászkodva tolódik Brüsszel felé. Emellett olyan emberekkel veszi körül magát, akik nem tudják tartani az Orbán által felállított keretrendszert. Orbán Balázs nemrégi „elszólása” tökéletes példa arra, hogy nem minden politikai akaratot tud elbírni egy ilyen jelentéstudattal rendelkező nemzeti ünnep. A társadalmat és a politikai színteret egyaránt felborzolta. A nemzeti ünnep közelsége miatt még nagyobb károkat okozott a már olajozottan működő szimbolikus politikájukon. Nem sikerült magának Orbánnak se eltusolni ezt a baklövést, ezáltal tovább mélyítve ezt a szakadékot, olyan retorikával, miszerint az Európai Unió és Ukrajna együttesen halad a III. Világháború kierőszakolásához. Véleményem szerint a nemzeti identitásnak az elmélyítése már nem nélkülözhetetlen számukra, és nem is képesek ebben mozogni.
Az emberekben alapvetően megvan az a vágy, hogy olyan politikus képviselje őket, aki nemzet akaratát ki tudja fejezni, és képviseli nagyjaink örökségét. Én még várom a katartikus élményem ‘56-tal kapcsolatban, hogy ne csak egy érdekeknek kiszolgáltatott nemzeti ünnepen vegyek részt. Remélem a mostani megemlékezés során közösen át tudom élni sok magyarral együtt azt, hogy a „A haza minden előtt” van.
Veres Zsófia
