Előzőekben írtam arról, hogy ötévesen, vidéken miként éltem át a forradalom napjait. Az én szüleim továbbra is forradalomként emlegették mindig, de megértettem, hogy az oroszok miatt nem beszélhetünk róla. Kezdtem hozzászokni a kettős beszédhez. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy katolikus nevelést kaptam, egészen nyolcadikos koromig jártam hittan oktatásra, ami abban az időben ritkaságnak számított.
Kisdobos voltam és úttörő is, a május elsejei felvonulásokon csakúgy részt vettem, mint húsvéti körmeneteken.
Egyszer aztán máig emlékezetes módon, megdöbbentő találkozásom volt a forradalom véres eseményeivel. Ez 1965-ben történhetett. Rendszeresen jártam a városi könyvtárba. A régi füredi könyvtárban az egyik ablak alatt voltak azok a könyvek, amelyeket csak helyben lehetett olvasni. Pontosan nem emlékszem, hogy milyen célból nézegettem ezeket, de egyszer csak ráakadtam egy kisméretű, fehér, papírkötésű kiadványra. Belelapoztam. Máig félelmetesnek ható, megdöbbentő, barnára színezett fotók voltak benne megkínzott, felakasztott katonákról. Nem a címét jegyeztem meg, pedig sokatmondó: „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben”, hanem a fehér borítóját és a képeket. A mellékelt fotó volt a legmegdöbbentőbb, amelyen egy nő leköpi a lábánál felakasztott katona holttestét. Tudtam, hogy a forradalomban, amelyet nyíltan csak ellenforradalomként szabadott emlegetni, sokan meghaltak. Súlyos harcok voltak előszőr az ÁVÓ-sok, majd az oroszok ellen. Azonban itt találkoztam először kézelfoghatóan, hogy mekkora gyűlölet volt az emberekben az ÁVÓ ellen, amit szüleim is emlegettek többször, nem beszélve a Szabad Európa Rádióról, amelyet én már gyerekfejjel is hallgattam Édesapámmal együtt. Arra gondoltam akkor, és azóta az eltelt évtizedekben csak megerősödött ez a véleményem, hogy ez a kép nem az „ellenforradalmárok” kegyetlenségét bizonyítja, ahogy az akkori propaganda állította, hanem az emberek elkeseredett gyűlöletét a rendszer és erőszakszervezetei iránt. A könyvet soha nem felejtettem el. Szerettem volna megszerezni, de ez csak 1990-ben sikerült, amikor ezt a hírhedt, 1957-ben kiadott, ún, „Fehér könyvet” egy antikváriumban megvásárolhattam.
Ezután következtek az iskolai évek. KISZ tag lettem a többiekkel együtt. Megünnepeltük az ún. „Forradalmi Ifjúsági Napokat”, március 15, március 21., április 4. Ez utóbbi kettőről a fiatalok már talán semmit sem hallottak. Az emberek beletörődtek, és minden április 4-én a „felszabadító” szovjet testvéreinket ünnepelték. Október 23-át kitörölték az emlékezetből. Annyi utalt rá, hogy előző napon el kellett zárni az írógépeket és a stencil(nyomda) gépeket.
Egy ilyen alkalommal került szóba ismét ’56, első munkahelyemen a Bartók Béla úton működő Országos Tejipari Szállítási Vállalatnál. 1976-ot írtunk. Idősebb munkatársamtól kérdeztem, hogy miért van szükség az írógépek elzárására. Erre benyúlt az asztalfiókjába és kivett egy marék 6×9-es fekete fehér fotót. A képeken, a budapesti utcákon heverő holttestek voltak mésszel leöntve.
Hasonló ezekhez a mellékelt fotón is szerepel, amit csak azért teszek ide, hogy a harcok súlyosságát és kegyetlenségét bemutassam. Engem akkor és azóta sem a fotók döbbentettek meg, hanem az a tény, hogy mennyire élt ez az eltitkolt forradalom mégis az emberekben. Gondoljon bele mindenki, hogy mit jelentett ’56 a budapestieknek, ha 20 éven át őrizgettek ilyen fotókat nem is nagyon titokban. Hozzátartozik a történethez, hogy a kollégám a lelkemre kötötte, erről másoknak- főleg a szomszéd szobában dolgozó vállalati munkásőr parancsnoknak – ne szóljak. Aztán a képekről, és ’56 -ról vele sem beszéltünk többet.
A következő, meghatározó találkozásom ’56 emlékével 1989. június 16-án volt a Hősök terén. Ekkor a magyar közvélemény az addigi legnagyobb ünnepség keretében rótta le kegyeletét ’56 hősei és áldozatai előtt. Én reggel fél nyolckor már ott voltam a téren, láttam a díszletmunkásokat, akik a díszletet tervező Rajk Lászlóval az utolsó simításokat végezték.
Később közel százezer ember népesítette be a teret. Meghallgattuk a beszédeket, elhangzottak a megtorlás alatt kivégzett hősök nevei. Felszólalt ott egy fiatalember is, aki az orosz csapatok kivonását követelte Magyarországról. Mindenkit meglepett ezzel. Később beszéltem erről nagy lelkesen Tihanyban, a bencéseknél Félix atyának, aki akkor már nyugdíjas éveit töltötte. Pannonhalmáról ismertem, ahol a párhuzamos osztálynak volt az osztályfőnöke. Azzal hűtötte le a lelkesedésemet, hogy ne nagyon örüljek, mert ezt a beszédet a pártbizottságon írták a fiatalember számára. Nagyon tiszteltem Félix atyát, de hittem is, meg nem is.
Mostanság azonban ismét olyan szomorú időket élünk az én ’56-ommal kapcsolatban, hogy utólag kezdek igazat adni Félix atyának, aki már onnan fentről nyugtázza szomorú felismerésemet.
De ez már egy másik történet!
Csillaghegy, 2024. október 14.
Mészáros József
