| Szabó György |
Fénykorról fénykorra, válságról válságra. A Római Birodalom történelme valójában nem permanens emelkedés az apró parasztváros mitikus alapításától Traianus világbirodalmáig, aztán pedig megállíthatatlan zuhanás egészen a végső bukásig, sokkal inkább fénykorok, válságok, valamint azok megoldásának hosszú sorozata.
Ahogyan a római nép és állam számára hasznos császárok után rendszerint őrültek kerültek a trónra, úgy követte a békés és prosperáló időszakokat más és más válság, a békét és a külső ellenséggel vívott háborúkat pedig a római történelemtől egyik legelválaszthatatlanabb társadalmi termék: a polgárháború.
Noha az utcai harcokat és a mai értelemben vett polgárháborút nem a rómaiak találták fel, utóbbi a késő köztársaság korától kezdve annyira jellemző volt rájuk, hogy teljesen nyugodtan tekinthetjük római specialitásnak, amely előbb-utóbb a görög tragédiák sorsszerűségével vált elkerülhetetlenné.
A történelmi mérföldkő, az ősbűn, amikor római katonák először vonultak maga Róma ellen, ironikus módon éppen a szélsőségesen konzervatív Sulla nevéhez kapcsolódik.
Amikor i.e. 88-ban Sulpicius Rufus néptribunus egy népgyűlési határozattal megfosztotta őt a Mithridatész ellen indítandó keleti hadjárat főparancsnokságától, helyére pedig régi személyes ellenségét és politikai ellenfelét, a néppárti Mariust nevezték ki, Sulla vezetésével a Dél-Itáliában állomásozó, ázsiai despota ellen felfegyverzett hat légió fellázadt, Róma ellen vonult és elfoglalta a várost.
Sulla innovációjának kegyetlen ára volt. Évekkel később már diktátorként hiába próbált olyan alkotmány írni, ami örökre megakadályozza azt, amit ő maga megtett, hogy egy római hadvezér serege élén éppen Róma törvényesen megválasztott kormánya ellen léphessen hadba. Az általa kiszabadított szellemet már nem lehetett visszatuszkolni a palackba.
Rex Warner, angol marxista klasszika-filológus és író alighanem minden idők két legjobb történelmi regényét írta meg a bukás előtt álló Római Köztársaság utolsó évszázadáról. (A The young Caesar, illetve Imperial Caesar című könyvek magyarul egy kötetben, először 1969-ben jelentek meg, Julius Caesar címen.) Warner az élete utolsó álmatlan éjszakáján életére visszaemlékező Caesar bőrébe bújva helyesen és érzékletesen fogalmazta meg:
„Az én időmben a kormány, amíg csak át nem vettem nem érdemelt tiszteletet, de Sulla volt az első, aki megmutatta, hogy megvetéssel félre lehet lökni. Ő volt, aki végül is ledöntötte a múlt épületét és bizonyossá tette, hogy a jövő a polgárháború útja lesz.”
Caesart polgárháború emelte élethossziglani diktátorrá, az első császár kilétét szintén polgárháború döntötte el, ahogyan azt is, hogy 68-ban a Julius-Claudius dinasztia kihalása után ki lesz a következő a négy esélyes versenyző közül, aki császári dinasztia alapításával próbálkozhat.
Septimius Severus 193 és 211 között tartó uralkodása újabb mérföldkő volt. Ő maga hiába mondta róla, hogy „Amikor átvettem a birodalmat, azt mindenütt zavargások emésztették. És most öregen, beteg lábbal úgy hagyom itt, hogy béke honol mindenütt, még Britanniában is.” Hosszú távon tettei inkább destabilizációhoz vezettek, mivel uralkodása végére a hadsereg a korábbinál is megkerülhetetlenebb politikai tényezővé vált.
Róma első afrikai származású császára abból a Pannóniából indulva és a helyi légiók támogatásával ragadta magához a hatalmat a Commodus meggyilkolását követő, zűrzavaros időkben, ami meghódításától és provinciává szervezésétől kezdve, mint határvidék az egész Római Birodalom egyik legfontosabb tartománya volt, tökéletesen felszerelt, tapasztalt, harcedzett katonák által védve.
Septimius Severus bár megerősítette a hadsereget, megnövelte a légiók számát, kedvezményekkel és adományokkal önmagához hűségessé tette őket, ugyanakkor befejezte azt a folyamatot is, amelynek végén a katonaság önálló kasztként különült el a római társadalomtól végleg. Innentől kezdve a hadsereg nem csak válságok megoldásának eszköze volt, hanem sok esetben egyben magának a válságnak az oka. Nem véletlenül következett halála után éppen az a korszak, amit a modern történetírás a katonacsászárok koraként, vagy éppen a III. század katonai anarchiájaként azonosít.
Halálától a Róma bukásáig eltelt századokban Pannónia több nagy formátumú, helyi születésű, itteni légiókban edződött és szocializálódott császárt adott a Birodalomnak, közülük pedig volt, aki, ahogyan egykor Septimius Severus, éppen a pannóniai légióknak köszönhetően szerezte meg magának a trónt.
Még sincsen Probus, vagy mondjuk Aurelianus utca Aquincum késői örökösén, a mai Óbudán, Septimius Severus nevét ellenben kis békásmegyeri utca viseli 2017 óta, nem túlságosan messze a Hadrianus utcától. A kérdés, hogy miért éppen erről a két császárról vannak utcák elnevezve itt, akik „csak” helytartók voltak Pannóniában, de mai szóval élve egyikük sem „földink”?
A válasz igazából sokkal egyszerűbb, mint elsőre tűnne. Hadrianus életéről, érdemeiről, emlékezetéről, Pannóniához való kapcsolatáról már volt szó korábban ezen az oldalon. Akit élete és személy(iség)e mélyebben érdekelne, annak Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékezései című történelmi regényét érdemes elolvasnia, már csak azért is, mert megírását legalább két évtizedes kutatómunka és „ráhangolódás” előzte meg a francia írónő részéről.
Éppen Hadrianus és Septimius Severus azok, akik nem csak világtörténelmi szinten is jelentős római császárok voltak, hanem helytörténeti szempontból is megkerülhetetlenek. Hadrianus indította el a provincia, valamint Aquincum és Savaria valódi fejlődését, Septimius Severus pedig folytatta nagy elődje munkáját. A Pannóniában született uralkodókat nézve a tehetségesebbek közül sem volt képes szinte senki hozzájuk hasonló életpályát befutni a birodalom élén és annyit tenni Pannóniáért, mint ők ketten.
A Historia Augusta kétes hitelességű, néhol már-már nyílt paródiába hajló császáréletrajzok gyűjteménye, mivel azonban sokkal több ókorban írt bármi veszett el napjainkig, mint amennyi fennmaradt, nélkülözhetetlen történelmi forrás.
A Septimius Severusról benne található életrajz szerencsére a mai történészek szerint is a könyv hitelesebb részei közé sorolható, így pedig valószínűleg találóan jegyzi meg az egykori császárról a szenátus többségének véleményét róla, miszerint: „[…] vagy nem kellett volna megszületnie, de, ha már megszületett, nem lett volna szabad meghalnia, – mert egyfelől szerfelett kegyetlen volt, másfelől viszont rendkívül hasznosnak bizonyult az állam számára.”
Utóbbi biztosan nem kedveskedő túlzás. Amikor 211. február 4-én, uralkodásának tizennyolcadik évében Britanniában meghalt, szintén a Historia Augusta szerint „hétévéi terményadónak megfelelő gabonát tároltak a raktárakban, […] olajból pedig oly nagy készleteket hagyott hátra, hogy azok öt évig fedezték nem csak a főváros szükségleteit, hanem az egész erre rászoruló Itáliáét is.”
A római történetírás pártatlanságát tekintve nem lehet elmenni amellett, hogy a főleg szenátusi arisztokráciából származó történetírók szerették nagyszerű, kegyes és kegyelmes uralkodóként feltüntetni azokat, akik soha nem ontották a szenátori rendhez tartozók vérét. Mivel pedig Septimius Severus egy császári dinasztia kihalása után, véres polgárháborúban szerezte meg a hatalmat, szinte törvényszerű volt, hogy uralma megszilárdítása érdekében végül a korábbi ellenségeit támogató szenátorokat kivégeztette, vagyonukat elkobozta, emlékirataiban nem véletlenül kényszerült védekezni a kegyetlenség vádja ellen.
Jellemét mindenképpen árnyalja, hogy már egészen fiatalon a császári bíborról álmodott. Amikor alig tizennyolc évesen szülővárosából Leptis Mangából Rómába érkezett, egy idegennel hozta össze a sors, aki éppen Hadrianus életrajzát olvasta, mindezt pedig szerencsés előjelnek vette saját pályafutása szempontjából.
Szintén a Historia Augustában lehet olvasni arról is, hogy: „Elveszítette feleségét, s újra akart házasodni, e célból megvizsgálta a szóba jöhető arajelöltek horoszkópjait, mivel maga is jártas volt az asztrológiában. Miután tudomására jutott, hogy Szíriában él egy nő, – Julia, – akinek horoszkópja királyi házasságot jósol, baráti közvetítéssel megkérte, s feleségül vette.” Ők ketten később valóban császár és császárné lettek.
Az is biztos ugyanakkor, és ez talán éppen Pannónia példáján látszik a leginkább, hogy nem volt hálátlan ember és sohasem felejtette el, hogy kik segítették a császári trónra. Aquincumot és Carnuntumot már uralkodása legelején colonia rangra emelte, ez által pedig biztosította számukra a legtöbb kedvezményt és jogot, amit birodalmon belüli város, ami nem maga Róma, egyáltalán elérhetett.
Amikor pedig 202-ben immár császárként visszalátogatott Pannóniába, magával hozta a párthusok elleni hadjáratban gyűjtött hadizsákmányt is. Az itteni városoknak újabb kiváltságokat adott, hatalmas mennyiségű pénzt osztott szét a katonák, valamint a helyi elit tagjai között, nagyszabású építkezéseket és fejlesztéseket kezdeményezett és finanszírozott, a provinciának így pedig egyben Aquincumnak is igazi aranykorát hozva ezzel el.
A képek forrása:
https://www.mafab.hu/movies/rome-237927.html#&gid=2&pid=13