| Szabó György |
Az Aquincumi Lakótelepen nem véletlenül őrzi számos közterület Pannónia egykori római urainak az emlékét, a Hadrianus utca azonban nem nélkülözve a találó szimbolikát Békásmegyeren található, a lakótelep északi szélén, Budapest közigazgatási határának közelében. A névadás minden bizonnyal nem véletlen, mivel Hadrianus, mint Pannónia egykori helytartója, nem csak a római civilizációt a barbár külvilágtól elválasztó határ őrzője volt, hanem 117 és 138 közötti uralkodása is egyfajta határvonalként értelmezhető.
A Római Birodalom éppen az ő elődje, Traianus halálakor érte el kiterjedése csúcspontját. Nyugaton a mai Portugália és Marokkó partjait mosó Atlanti óceán határolta, keleten pedig egészen a Kaszpi-tengerig és Perzsa-öbölig ért.
Hadrianus 106 és 108 között az Aquincum központú Alsó-Pannónia, 114 és 117 között pedig Szíria helytartója volt, nagy valószínűséggel ennek köszönhetően ismerte fel elsőként a császárok közül, hogy a Római Birodalom túlterjeszkedett saját természetes határain. Huszonegy évig tartó uralkodása alatt éppen ezért leginkább a már meghódított romanizált/civilizált területek megtartására, stabilizálására és a határok megerősítésére törekedett.
Az egyéniségközpontú ókori történetírás és a római polgárság egyaránt tisztelte és szerette a nagy hódítókat. Utóbbi élvezte a hódítósok minden gyümölcsét, a diadalmeneteket, egyéb látványosságokat, valamint a háborúk nyomában a birodalom területére beáramló kincseket, egzotikumokat és rabszolgákat, nem utolsósorban pedig büszkén érezte magát a világ vitathatatlan urának. Ezért is volt meglehetősen bátor lépés Hadrianus részéről szakítani elődei imperialista politikájával.
Keleten feladta Traianus még friss hódítását, Mezopotámiát, Európában pedig majdnem ez lett a sorsa a mai Erdély területét is magába foglaló Dacia provinciának, hogy a birodalmat vissza lehessen húzni a Duna természetes határként funkcionáló, jól védhető partjai mögé, itt azonban végül csak a provincia legnehezebben védhető területeiről mondott le. Britanniában megépíttette a majdnem százhúsz kilométer hosszú Hadrianus falának elnevezett erődvonalat, amelynek bizonyos részei még annak ellenére is fennmaradtak napjainkig, hogy a rómaiak utáni korok a hatalmas építményt afféle ingyen kőbányaként hasznosították.
Három maratoni országjárást tartva uralkodásának huszonegy évéből több mint tízet Rómától távol töltött, leginkább határmenti provinciákban, hogy megismerje a hadsereg és a közigatás helyzetét, a tartományok jellegzetességeit, problémáit, és persze nem csak a megismerés vágya hajtotta, hanem ezen problémák megoldása is, mindezt ráadásul meglehetősen nagy hatékonysággal tette.
Nem csak császár korára lett azonban hatékony államszervező, reformer, építkezések kezdeményezője és támogatója, minden ilyen irányú tehetségét már helytartóként is bebizonyította. Amikor Traianus alig harminc évesen Alsó-Pannóniába küldte, a későbbi császár nem egy virágzó fővárosba érkezett meg, hanem neki kellett kiépítenie az új tartományi központ adminisztrációját, Aquincum fejlesztése pedig mindig is fontos maradt számára.
Tizennégy évvel később 124-ben, amikor immár császárként látogatott vissza a Duna partjára Aquincumnak város (municipium) rangot adományozott. Ez akkoriban helyi önkormányzatot jelentett, valamint, hogy a település tisztviselői és a tanács tagjai megkapták a római polgárjogot annak minden előnyével együtt.
Mindez egyenesen vezetett Aquincum igazi virágkorához, mivel így a helyi elit is a város fejlesztésébe kezdhetett. (Mai szemmel már különösnek hathat, de a római városok tisztviselői és előjárói nem kaptak fizetést a munkájukért, éppen ellenkezőleg; saját vagyonukból finanszírozták a közérdekű építkezéseket, fejlesztették az infrastruktúrát, ezzel természetesen saját tekintélyüket és népszerűségüket is növelve.)
A Hadrianus által építtetett helytartói palota, ami a mai Hajógyári sziget területén állt, évszázadokig a határtartomány egyik legfontosabb épülete maradt, mivel a későbbi császárok pannóniai látogatásaik alkalmával mind itt szálltak meg, Aquincum pedig Septimus Severus uralkodása alatt végül colonia rangra emelkedett, ami a legmagasabb és legtöbb kiváltságot garantáló jogállás volt, amit Rómán kívüli város a birodalmon belül elérhetett.
Összességében tehát elmondható, hogy nem csak a Római Birodalom, hanem Pannónia és Aquincum is sokat köszönhet Hadrianusnak. Mindemellett mai kifejezéssel élve mindenképpen „megosztó személyiség” volt. A késői utókor minden bizonnyal sokkal jobban tisztelte és szerette, mint saját kortársai, bár az igazság kedvéért azért nem árt megjegyezni, hogy a sokszor egyszerre konzervatív és képmutató római elit nyílt ellenszenvét elég könnyű volt megszereznie bárkinek.
Bírálták hiúságáért, azért, mert túlságosan rajongott a görög kultúráért, sőt a korábbi simára borotvált arcú császárokkal szemben görög divat szerinti szakállt is növesztett. A hódító háborúk beszüntetését gyengeségnek tartották és megbotránkoztak azon is, hogy miután Antinous nevű, ifjú, görög szeretője sohasem tisztázott körülmények között a Nílusba fulladt, hangosan zokogva gyászolta őt, istenné nyilváníttatta egy egyiptomi pappal, sőt várost és vallási kultuszt is alapított az emlékére. Természetesen mély és sohasem múló gyásza is a korszellem meg nem értésével találkozott.
Sokan egyszerűen csak zsarnoknak tartották, és nem növelte a népszerűségét az sem, hogy élete vége felé paranoiássá vált és számtalan embert végeztetett ki az uralkodóosztály tagjai közül és saját szűkebb környezetéből is, mert azok állítólag összeesküvéseket szerveztek ellene. Persze itt sem szabad elfeledkezni az érem másik oldaláról, hogy Róma trónján ülni sohasem volt a békés és hosszú élet garanciája.
A császárok közül csak minden negyedik(!) halt meg természetes halállal. Akik nem csatában estek el, azok jellemző módon mind merénylet, vagy mérgezés áldozatai lettek valamely sikeres összeesküvés végeredményeként, illetve nem elhanyagolható számú császárt éppen saját testőrei gyilkoltak meg. Erre a leghíresebb példa éppen a méltán hírhedt Caligula volt, akit több mint harmincszor szúrtak le az ellene elkövetett merénylet közben. Mindebből kiindulva tehát korántsem biztos, hogy Hadrianus úgynevezett üldözési mániája minden valóságalapot nélkülözött volna…
A késői utókor mindenesetre a jó császárok közé sorolta, műveltségéért és színes egyéniségéért csodálta, meg persze az általa kezdeményezett építkezésekért és a határok megerősítéséért. Zsarnoki hajlamai és jelleme minden hibája ellenére uralkodása a birodalom konszolidációja és megerősítése jegyében telt el, ez pedig nagy valószínűséggel időt nyert az ókor legnagyobb civilizációjának, távolabbra tolta tőle a végső összeomlást. Utódja Antonius Pius uralkodása alatt pedig Róma új aranykora következett el, békés fejlődés, jelentős háborúk nélkül.
A mából visszatekintve valószínűleg Hadrianus volt az egyik, ha nem a legsokoldalúbb és legszínesebb egyéniségű római uralkodó. Bár császárként a békére törekedett, fiatalon Traianus háborúiban hadvezérként is éppen úgy megállta a helyét, mint később államszervezőként. Építész is volt, vagy maga tervezett épületeket, vagy rész vett azok tervezésében, továbbá filozófiában jártas író és költő. Sajnálatos módon prózájából csak néhány töredék maradt ránk, más antik szerzők által idézve, lírájából pedig mindössze néhány vers.
Legismertebb fennmaradt verse latin eredetijének könnyed, nyelvi játékosságát Weöres Sándor zseniális fordítása szépen adja vissza, a vers igazi különlegessége és megrendítő ereje azonban annak köszönhető, hogy Hadrianus a halálos ágyán írta, miközben várta a halált;
Lelkecske, lengécske, gyöngécske,
Test társa, pártfogója is,
Oly tartományba térsz, amely
Sápadt, szigorú, mezítelen,
És nem játszol többé soha.
Képek forrása:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hadrianus_római_császár
https://ma7.sk/kozelet/ellenallhatatlan-szepsegu-ferfi-volt-hadrianus-csaszar-szeretoje