| Szabó György |
Groteszk ellentmondások hálójába tekeredve vergődik a Fidesz tábor maradékának maradéka tovább. Hol a jogállamért és a demokráciáért tüntetnek, hol pedig a vármegyék megyévé való visszanevezése miatt sírják tele a közösségi médiát, fel sem fogva a kettő egymással való kibékíthetetlen ellentmondását.
Számtalan objektíven igaz történelmi tény létezik, például, hogy Pesten 1848. március 15-én volt forradalom, vagy hogy Julius Caesar kettős emberhátrányból is tönkreverte Pompeiust a pharszaloszi csatában, ettől még magának a történelem bizonyos folyamatainak és alakítóinak megítélése mindenképpen csak szubjektíven lehetséges, éppen azért, mert különböző nézeteket valló emberek vagyunk. Mindez fordítva is igaz lehet persze; politikai nézeteink táplálkozhatnak abból, hogy miként ítéljük meg a múltat.
És aztán vannak, akiknek teljesen mindegy. Világnézetek, önálló gondolatok vagy saját történelemszemlélet helyett bőven elég nekik az, ami a Fidesz éppen aktuális üzenete az életről, a világról, a múltról és a jövőről.
Így történhetnek meg olyan furcsaságok, hogy például tizenhat éven keresztül lelkesen tapsolnak és az ellenzéken gúnyolódnak, amikor kedvenc pártjuk rendeletekkel kormányoz, vagy kétharmaddal alkotmányoz, de azonnal önkényt és diktatúrát kiáltanak, ha utóbbit náluk sokkal nagyobb társadalmi felhatalmazással egy másik párt teszi.
Így történhet meg az is, hogy egyik nap a feudalizmus utolsó csökevényét a legszentebb és legmagyarabb hagyományok között éltetik, miközben másnap petőfibbek magánál Petőfi Sándornál, a demokrácia égő fáklyái és őrei.
Nem értik, nem tudják, vagy szándékosan nem akarják érteni, hogy a polgári társadalom nem folytatása a feudalizmusnak, hanem annak tudatos meghaladása és egyben megtagadása is.
A feudalizmus keretei között sohasem létezhetett volna általános választójog, jogegyenlőség, mai értelemben vett demokrácia, ahogyan a mai demokratikus államokban sem létezhetnek földesurak, pallos és első éjszaka joga, illetve, aki megpróbálkozik hasonló messzi múltba való visszaugrásokkal azt előbb-utóbb leveti hátáról a Döbrögik világát évszázadokkal meg és túlhaladott társadalom.
Szükséges-e leírni egyáltalán, hogy amikor 1949-ben a vármegyék el lettek törölve az akkori, sztálinista diktatúra által, csak valami olyasmi lett megölve, ami tulajdonképpen már réges-régen halott volt?
Talán szükségtelen lenne egészen I. Istvánig visszamenni, amikor a vármegye szó még tökéletesen azonos volt önnön magával, de mindenképpen érdemes az alapoktól kezdeni, miszerint; meglepő módon az István által létrehozott vármegyék középpontja egy vár volt…
Ez akkoriban még nem a későbbi középkor kővárát, a romantikus regények várkastélyait, vagy a török ellen épített végvárakat jelentette, hanem leginkább egy megerősített földvárat, katonákkal, ispánnal, „szolganéppel.” A vármegye fő funkciója az államnak járó adó és az egyházi tized összeszedésének hatékony megszervezése volt, miközben az isten adta népet ingyenmunkára kötelezték általa.
Koppány legyőzése után első királyunk elsődleges célja az ősi vallás végleges eltörlése mellett a törzsi-nemzetiségi szerveződés felszámomolása volt, ezért kellettek új hatalmi központok az ispánok, vagyis a király által kinevezett helytartók által vezetve. Ők az egykori törzs és nemzetségfők helyett magának az uralkodónak a meghosszabbított kezei voltak, némi ellenszolgáltatás fejében neki szedték be az adót és számadással is neki tartoztak. A bírók is ők voltak saját vármegyéjükben persze.
A vármegyerendszernek tehát már a kezdet kezdetén is, – bár a hatékony államszervezés szempontjából nézve előrelépés volt egy törzsi társadalomhoz képest, – elsődleges célja a királyi hatalom fenntartása és erősítése volt, magyarul a frissen létrejött államhatalom védelmezése a néppel szemben, nem pedig fordítva.
Az állam túlhatalmától elvben éppen a demokratikus intézményrendszer, a hatalmi ágak szétválasztása védelmezi a népet, ami mellett nem rég tüntetett a Fidesz, miközben nem sokkal előtte a rossz emlékű vármegye elnevezés eltüntetése miatt háborogtak és kommunistáztak.
A vármegye története ezzel persze még nem teljes. A magyar történelem viharos évszázadai alatt funkciója átalakult, intézményi kereteit sokáig a nemesség használta fel helyi kiváltságai védelmére és éppen a királyi hatalommal szemben, míg végül a XIX. és XX. század fordulójára a maradiságot, a dzsentri világot, a kiváltságok makacs védelmét és a modernizáció elutasítását jelentette, egy olyan közigazgatási formát, ami mereven őrizte a feudális reflexeket a polgárosodó és kapitalizálódó Magyarországon.
A vármegye és vármegyeháza nem véletlenül volt Ady Endre költészetében és publicisztikájában is, mint az elnyomás, elnyomatás, anakronizmus szimbóluma. A páva a szegény legények szabadulásáért szállt fel a vármegyeházára, Ady pedig büszkén vallotta, 1907-ben, Budapesti Naplóban megjelent Éljen a vármegye című publicisztikájában, hogy „lett belőlem vármegyei ember helyett a vármegye becsületes gyűlölője Magyarországon, örömömre.”
Amikor a Fidesz 2023 január 1-én visszavezette a vármegye kifejezést királyság, várak, várjobbágyok, nemesek és dzsentrik nélkül, amelyek valamennyi valamirevaló vármegye alapfeltételei, akár együtt, akár külön-külön, annak szó szerint semmi értelme nem volt, célja is pusztán az az üzenet, hogy megtesszük, mert megtehetjük, mindez azonban lelkületükről és valós céljaikról is sokat elárult.
Ők valóban szerettek volna ispánok, földesurak, helyi kiskirályok lenni és a magyar nép elsöprő többsége éppen erre mondott nemet 2026. április 12-én.
Képek forrása:
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/hu/9/91/Ludas_Matyi.jpg