| Szabó György |
Nem csak a történelmet aktívan alakító emberek képesek eltűnni a kollektív emlékezet mélyén, ahogyan az emberiség egyre több évszázadot hagy a háta mögött, istenségek is könnyen juthatnak erre sorsra egy-egy birodalom, vagy kultúra bukása után.
Onnantól kezdve, hogy Theodosius 380-ban hivatalos államvallássá tette a kereszténységet a Római Birodalomban, egészen az ész és a racionalitás uralmát meghirdető felvilágosodásig közel másfél évezred telt el Európában a kereszténység kulturális dominanciájának jegyében, az ókor legnépszerűbb istenei és istennői mégsem kapituláltak és tűntek el.
A görög-római mitólógia ismerete sem halt ki, szereplői és történetei mai napig részei a popkultúrának, regények, filmek, sorozatok sorát inspirálták és inspirálják egészen napjainkig.
Mégis, dacára kulturális jelentőségüknek és legkevesebb szimbólumokként való fennmaradásuknak, istenségekről ritkán szoktak utcákat és tereket elnevezni.
Magyarországon Halásztelken és a csepeli Csillagtelepen is vannak ugyan úgynevezett tematikus utcanévbokrokban az antik mitológiáig visszavezethető utcanevek, Csillagtelepen például a Kozmosz sétány, Tejút és Rakéta utca közvetlen közelében szinte valamennyi naprendszerünkön belüli bolygó megtalálható, mint utcanév, de ezek nem magukról az istenekről, csak a róluk elnevezett égitestekről kapták a nevüket a múlt század ötven és hatvanas éveinek fordulóján, amikor a Szovjetunió még győzelemre állt az űrversenyben az Egyesült Államokkal szemben.
Mindössze mutatóban akad egy-egy Apolló és Diana utca Magyarországon, a legközismertebb kivétel pedig minden bizonnyal a szegedi Mars tér, ami nem a bolygóról, hanem valóban az égitestnek nevet adó római hadistenről kapta a nevét, mert valaha, mint katonai gyakorlóteret használták.
Éppen ezért az igazi különlegesség kategóriájába esik, bár tulajdonképpen szinte magától értetődő, hogy pont Aquincumon és a lakótelep Aquincumi Múzeumhoz legközelebbi szélén van sétány elnevezve Silvanusról, arról az istenről, aki mára már majdnem elfelejtett, mégis kultusza, – mint azt többek között éppen az aquincumi régészeti leletek bizonyítják, – éppen Pannónia területén élte virágkorát a II. és a III. században, amikor maga a római Aquincum is virágzott, a pannóniai légiók pedig császárokat buktattak meg, vagy éppen emeltek trónra.
Silvanus nevéhez nem fűződnek mitológiai történetek, nem szólnak róla írók és költők fantáziáját megmozgató mítoszok, nem tudunk szerelmi kalandjairól, nem vett részt halandók háborúiban egyik, vagy másik oldalt segítve isteni erejével, miután pedig a görög és római istenek egymással való azonosítása végbement, a népi és költői képzelet sohasem helyezte őt az Olümposzra, a leghatalmasabb istenek közé.
Róma istenei a római államot magát legitimáló, így pedig az általa teremtett és fenntartott civilizáció istenei voltak, Silvanus azonban az erdőt, a meg nem szelídített vadont járta, még neve is a silva, erdő jelentésű szóból származik, és erdeit, vagy erdőből valót jelent. Bár Rómában volt két szentélye is, sohasem lett része a hivatalos állami kultusznak, leginkább erdők és mezők szélén, kis ligetekben, vagy a birtok határát jelző kőnél áldoztak neki.
A latin limen, küszöb jelentésű szóból képezve, úgynevezett liminális, vagyis átmeneti istennek nevezi őt a szakirodalom, mivel a (telek)határok, így pedig a magántulajdon védelmezői közé is tartozik, aki az emberi civilizáció legszélén őrködik a megművelt föld és vadon káosza között.
Nem véletlen, hogy erőteljes testalkatú, középkorú, vagy idős, szakállas férfiként ábrázolják, kezében sarlóval, fenyő, vagy ciprusággal és vállára vetett állatbőrrel, lábainál pedig elmaradhatatlanul ott volt található egy pásztor, vagy juhászkutya.
Pontos tevékenységi körének megértésében talán segít, ha összevetjük azzal, amit Hahn István Róma istenei című könyvében a hadisten Marsról írt, akit szintén hasonló funkciót ellátó istenként imádtak Latium lakói; „…a termést és annak sértetlenségét védő istenként fordulnak hozzá, aki főként a település határain kívül eső, meg nem művelt térségek, a vad erdőségek felől támadó, félelmetes, külső erők ellen képes segítséget nyújtani. A Fratres Arvales papi testület rítusai között fennmaradt ősi – a feljegyzés idején már meg sem értett – varázsige úgy említi őt, mind a „vad Marmar”-t, akitől azt kérik: álljon a küszöbre, és itt tartóztassa fel a településre törő külső erőket…Bizonyos harcias jelleg tehát kezdettől fogva hozzátapadt ehhez az istenhez. Ebből a harciasan védelmező funkcióból vezethető le alakjának az a későbbi értelmezése, amelyben a természeti erőkkel szemben való védelem háttérbe szorult. Így Mars egyértelműen a háborús veszély elhárításának istenévé lett (hogy hamarosan és ezzel egybehangzó módon a Róma részéről támadó és hódító háborúknak is ő váljék pártfogójává). Ha Iuppiter a közösséget fenntartó belső erők princípiuma – akkor Mars azt az erőt jelenti, amely ezt a közösséget a külső veszélyektől védi meg.”
Silvanus, mint ősi „határisten” pannóniai népszerűsége, amellett, hogy alakja a római hódítás után jó eséllyel jónéhány kelta és illír természetistent is magába olvasztott, valószínűleg azzal magyarázható, hogy az ókorban a mai Dunántúlt még hatalmas kiterjedésű, vad erdőségek borították, ráadásul a Duna és a dunai erődvonal volt a birodalom, így pedig a rendezettség, a római jogrend és a civilizáció határa, ahonnan túlról csak vad, idegen erők törhettek Pannónia romanizált lakosságára és az egész birodalomra.
Számtalan régészeti lelelet bizonyította be, hogy Pannóniában ő volt a legnépszerűbb istenség, közvetlenül a római főisten Jupiter után, ami tekintve, hogy Jupiter szinte a római történelem írott kezdeteitől kezdve hagyományosan az optimus maximus, vagyis a legjobb és legnagyobb mellékneveket viselte, nem kis teljesítmény.
Ugyan abban a korban, amikor Róma még csak itáliai nagyhatalom volt, mezőgazdasági tevékenységekhez kapcsolódó, Silvanus segítségét és védelmét kérő rituálékból a nők ki voltak zárva, később sokat szelídültek ezek a szokások, a feltárt feliratok és fogadalmi táblák pedig arról is tanúbizonyságot adnak, hogy magánjellegű kérésekkel ők is számtalan alkalommal fordultak hozzá, Pannóniában ráadásul már három női már három erdei nimfa, a silvanae-k is kísérték őt.
Nem lehet persze elmenni szó nélkül az istenség sötét oldala mellett sem, mivel Silvanus nem csak jóságos védelmező, az erdő őre, valamint az itáliai költők verseiben a táj elvont szimbóluma volt, hanem a vadon rendezetlen kiszámíthatatlanságát is megtestesítette a római képzeletben.
A sok évszázadig dualista világképhez szoktatott nyugati világ emberisége előtt élő, sokistenhívő pogány világ még együtt látta saját istenei és istennői fényes, szép, életigenlő és teremtő, ugyanakkor akár sötét, halált és rontást hozó oldalát is. Silvanus hiába óvott tőle, mégis egyben a határokon túlról emberre törő, még meg nem szelídített vadont is jelentette, az otthon melege, szülés és születés ellenben a civilizált és rendezett emberi világhoz tartozott, előbbi megteremtése, valamint utóbbi megvalósítása pedig a nők feladata volt, a két világ találkozása pedig nem csak félelmetes, hanem egyben veszélyes is.
Marcus Terentius Varro, aki Pompeius oldalára állt a Julius Caesar ellen vívott polgárháborúban, majd hispániai vereségét követően Caesartól kegyelmet kapva meg lett bízva egy alexandriaihoz hasonló nagyságú római nagykönyvtár létrehozásával, mára elveszett és pusztán különböző forrásokból rekonstruálható könyvet írt korának rítusairól, szokásairól, vallási nézeteiről, és éppen ő jegyezte fel, hogyan védekeztek, milyen mágikus szertartásokat hajtottak végre korának római polgárai Silvanus ellen, akiről azt tartották, az éj leple alatt eljön gyötörni az éppen most szült anyákat és az újszülötteket.
Nem is könnyű elválasztani egymástól azt, hogy hol végződik a mágia és hol kezdődik egy vallási szertartás, ha valahol, akkor itt biztosan nincsen éles határvonal. Az ókorban ismert és imádott istenségekről mindenesetre általánosságban elmondható, hogy amellett, hogy vannak kifejezetten jóindulatúak közöttük, egy-két kivételtől eltekintve nem életcéljuk az embereknek való ártás. Amennyiben megkapják a nekik járó áldozatokat, vagy megfelelő módon védekeznek velük szemben, akkor vagy a halandók segítségére sietnek, vagy egyszerűen csak távol tartják magukat az emberi szférától. Pannóniában Silvanusnak nem véletlenül védelmező és jóságos oldalát ismerték és domborították ki leginkább.
Majd négy évszázaddal később mindenesetre Szent Ágoston egyházatya megidézte Varro gyűjteményét, Isten városáról című könyvében, neki azonban már nem titkolt célja volt Róma ősi isteneinek és a pogány rítusoknak meg nem értése és kigúnyolása, valamint minél negatívabb színben való feltüntetésük és a saját vallása melletti teológiai érvelés. Mégis, tudtán kívül a kereszténység megszületése és térnyerése előtti istenségeket és szertartásokat őrzött meg az utókor emlékezetének éppen az által, hogy írt róluk egyáltalán.
Az emberiség kulturális örökségének pedig valamennyi isten és istennő a része, annál inkább, minél jobban ismerjük őket a maguk teljességében.
Kép forrása:
https://www.tiedyedfreaks.org/ace/diocleziano/diocleziano-3.html