| Jen László |
A limes kiépítése
A limes katonai létesítményei folyamatosan épültek ki az I. század második felétől.
A provincia elfoglalása és a határ biztosítása
A Dunántúl katonai megszállása Claudius (24-54) alatt történt meg, elsősorban a meglévő közlekedési hálózat, különösen a Borostyánkő-út és a Duna mentén haladva. Ezzel együtt a hadsereg kezdetben a tartomány belső területein állomásozott, és csak az I. század közepétől kezdődött meg a segédcsapatok és legiók áthelyezése a Duna vonalára. A segédcsapatok nagyobb része már Vespasianus és Domitianus korában (69–96) kikerült a Duna partjára. Ekkor épült Aquincum első légió tábora is.
Traianus alatt fejeződött be a Duna-menti határvonal, a ripa Pannonica kiépítése, beleértve a táborokat összekötő, és a Duna mentén haladó limes út megépítése. Így Traianus korától (98-117) a pannónia haderő a limes vonalában állomásozott.
Pannoniában a légiótáborok már az I. sz. végén kőből épültek, az auxiliaris táborok azonban nem, ugyanis kezdetben a limes mentén állomásozó segédcsapatok táborait földsánccal megerősített palánkfal vette körül. Traianus uralkodásától kezdve ezeket egyre inkább kőfalakkal váltották ki és erősítették meg.
A markomann háborúk miatt azonban a kőbe való átépítés csak a II. század utolsó harmadára fejeződött be. A Severus-korban ismét átépítették az erődöket, és sok helyen felújították a limes út egy-egy szakaszát. A III. század második felében a sorozatos barbár betörések a ripa Pannonica erődítményrendszerét súlyosan megrongálták. A Duna-menti erődök helyreállítása Constantinus (306-337) korában valósult csak meg.
Kezdetben az őrtornyok is fából épültek.
Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Limes_Wachturm_rekon_WP_14-48.jpg
Küzdelem a provincia megtartásáért
Az I. és a III. század között a légiók 5-6000 katonából álltak, míg az egyes segédcsapatok (auxilia) létszáma 500 vagy 1000 fő volt. A birodalom késői időszakában, a III. század második felétől kezdve a légiók létszáma jelentősen lecsökkent, különösen az újonnan szervezett légiók létszáma gyakran akár 1000 főre is lecsökkent. Egyúttal a hadsereg súlypontja a légiókról egyre inkább az arányukban megnövekedett segédcsapatok felé mozdult.
Az, hogy a légiók létszáma lecsökkent, azt is jelentette, hogy a lecsökkent haderő már nem tudta volna hatékonyan védeni a limes keskeny sávját. A Diocletianus (284–305) alatt megkezdett és Constantinus (306–337) korában kiteljesedő reform során átszervezett haderőben ezért szétválasztásra kerültek a határt védő egységek (limitanei) és a provinciák belsejébe áthelyezett nagyobb harcértékű, mozgékony egységek (comitatenses), amelyeket barbár betörés esetén igyekeztek a betörés helyére mozgatni.
Vagyis a császárság korai időszakában a stratégia még arra épült, hogy a közvetlenül a Duna partján állomásozó római haderő katonai fölénye és elrettentő ereje, valamint a közvetlenül a határ túloldalán elő barbár törzsekre kényszerített szövetségi rendszer képes legyen az esetleges barbár támadást még a barbár területeken megállítani. Ezt segítette a Duna bal partján létesített hídfőállások sora, amelyek lehetővé tették, hogy a római hadsereg relatíve gyorsan fel tudjon vonulni a barbár oldalon.
Ezekben az években azonban a birodalom már letett arról, hogy a barbár támadást nemhogy a barbár oldalon, de legalább a limes rendkívül keskeny sávjában lépes legyen megállítani. Ehelyett a stratégia áttért a a mélységben való védekezésre, arra építve, hogy a limes erődítményei és az erődített települések, megtámogatva a helyi milícia jellegű fegyveres erőkkel képesek legyenek addig kitartani, ameddig megérkezik a provincia belsejéből a mobil haderő, így megakadályozandó, hogy a barbár betörés túlságosan mélyen bejusson a provincia belsejébe.
Ezzel párhuzamosan a táborok egyre inkább a védelmi szerepet betöltő erődítményekké változtak, annak érdekében, hogy akár hosszan tartó ostromnak is ellent tudjanak állni. Ez együtt járt a védőfalak megvastagításával, megerősítésével, valamint a falakon a korábbiaknál jóval erősebb tornyok építésével. Az új, nagyobb tornyok pedig szükségessé tették a fal körüli árkok kibővítését, áthelyezését is.
Míg eleinte az erődítményeket sík területen, az utakra, vagy útkereszteződésekre építették, a haderő gyengülésével párhuzamosan, a IV. században már egyre több új erődöt stratégiai szempontból jobban védhető magaslati pontokon, dombtetőkön emeltek. A IV. század második felétől aztán egyre gyakrabban kényszerültek a civilek és a katonák családjai, hogy ezekbe az erődítményekbe meneküljenek a barbár betörések idején.
I. Valentinianus (364-375) idején történt az utolsó nagy építési hullám, ekkor számos új, megerősített falú őrtorony épült. Megfigyelhető, hogy amíg belső Pannóniában még Valentinianus halála után is zajlanak erődítési munkálatok vastagabb falak, de különösen új, modernizált tornyok építésével, addig a limes vonalában ezt követően ezek a fejlesztések gyakorlatilag megszűnnek, ami a limes fenntartására fordítható erőforrások vészes csökkenésére utal.
A provincia feladása
Az, hogy a Pannonia nem már 380 körül, a gótok, hunok és alánok betörésekor és erőszakos pannoniai megtelepedése idején veszett el, elsősorban a kiváló hadvezérből császárrá lett Theodosiusnak (379–395) köszönhető. Figyelemre méltó, hogy Theodosius haláláig a katonák még megkapták zsoldjukat.
Theodosius halálát követően a határvédő katonaság fokozatosan felbomlott, létszáma lecsökkent, és a határ védelmét a betelepülő barbár csoportok vették át, hogy védjék az új szállásterületüket a még a birodalom határán kívüli más barbár törzsekkel szemben.
A IV. és V. század fordulóján, ahogy az egyre csökkenő létszámú hadsereg egyre kevésbbé tudta a korábbi nagy méretű, akár több száz méter kerületű erődítményeket védeni, a régi erődítmények egyes részeit lezárták, a kapuk egy részét befalazták, és az erődítményen belül, vastag falú, és kisebb létszámmal is jól védhető tornyot építettek, gyakran a korábbi építmények köveiből.
Az V. század elején a római erődítmények még meglévő falai között már olyan fegyveres erő tartózkodott, amelyik már nem zsoldért szolgált. Inkább a limes mentén megtelepedett barbárok, esetleg keveredve a korábbi népesség maradványaival, fegyveres csoportjai voltak.
A birodalom ezekkel az intézkedésekkel a 430-as évekig meg tudta tartani az átalakított erődítmények és megerősített őrtornyok feletti ellenőrzését. Pannónia nagyobbik részének a feladása 433-ban történt meg, amikor a birodalom formálisan átadta a területet a hunoknak. Ugyan Attila halála után a hun uralom megszűnt, de a birodalom ekkor már nem volt arra képes, hogy Pannónia felett visszavegye az uralmat a hunok helyébe lépő germán törzsektől. Ezzel együtt 433 után még legalább évtizedekig léteztek olyan szegletek, ahol megmaradt a római lakosság, közigazgatás és katonaság bizonyos folytonossága.